Charles Baudler Egy d�g

Mes�ld el, lelkem, a sz�p ny�rhajnali l�tv�nyt,
melybe ma szem�nk �tk�z�tt:
Az �sv�nyfordul� kavicsos homok�gy�n
v�ratlan egy iszony� d�g
nyitotta, l�bit c�d�n magasba l�kve,
m�g izzadt m�reg j�rta �t,
el�nk, g�nyosan �s semmivel sem t�r�dve,
kip�rolg�ssal telt has�t.
A nap sugarai t�n az�rt t�nd�k�ltek
�gy e s�l� szem�t f�l�tt,
hogy atomjaiban adj�k vissza a F�ldnek
azt, amit az egybek�t�tt.
S e g�g�s v�zra mint nyiladoz� vir�gra
n�zett al� az �g szeme;
a b�z ereje az eg�sz r�tet bej�rta,
azt hitted, el�julsz bele.
A mocskos has k�r�l legyek dongtak, s bel�le
folyad�kk�nt �s vastagon,
fekete l�gi�k, pondr�k j�ttek, s ny�zs�gve
m�sztak az �l� rongyokon.
S mindez �radt, apadt, mint a hull�m, s repesve
s gy�ngy�zve n�ha felsz�kellt;
a test bizonytalan dagadva-l�legezve
sokszorozott �letre kelt.
S e vil�g muzsik�lt, halkan zizegve, l�gyan,
mint fut� sz�l a t� viz�n,
nagy mint a mag, melyet a gabonaszit�ban
�temre forgat a leg�ny.
A sz�tes� alak m�r-m�r nem volt, csak �lom,
kusza vonalak t�mege,
v�zlat, melyet csak �gy fejez be majd a v�sznon
a m�v�sz eml�kezete.
Egy elijedt kutya a szirt m�g� lapulva
n�zett benn�nket d�h�sen,
s�v�ran lesve a percet, amikor ujra
lakm�rozhat a tetemen.
- �s hi�ba, ilyen mocsok leszel, te dr�ga,
ilyen rag�ly �s borzalom,
szemeim csillaga, �letem napvil�ga,
te, l�zam, �dv�m, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, n�k k�z�tt kir�lyn�,
az utols� szents�g ut�n,
csontod pen�sz eszi, h�sodb�l vadvir�g n�
s k�v�r gyom burj�nzik buj�n.
De mondd meg, �des, a f�regnek, hogy e b�rt�n
vad cs�kjaival megehet,
�n �rz�m, isteni sz�p l�nyeg�kben �rz�m
elrothadt szerelmeimet!